Csak hogy legyen egy ilyen bejegyzés is, mert lassan már teljesen megszűnik létezni a blogom… Sokat nehezít a helyzeten, hogy csak otthon tudom szerkeszteni és minden egyebet, ami ezzel kapcsolatos, nem igazán működik ez a bent megírom és majd valamikor közzéteszem történet. Mert ezzel nagyon sokszor az ihlet is elpárolog, mire hazaérek meg már eszemben sincs, hogy mit is akartam írni még délelőtt vagy kora délután, pedig biztosan sokkal több mindenről írnék egyébként. Vagy nem, de ez is csupán feltételezés. :) Kb. egy hónapja írtam hasonló bejegyzést, ebből is látszik, nem igazán sikerült megvalósítani az akkori elképzelés.
Persze most is dolgoznom kellene, mert holnap Madriba távozok és elég sok intéznivaló van még addig, de ha már így belefogtam írok egy kicsit.
De hogy mi is történt azóta? Volt egy pünkösdi hosszú hétvége, ami alatt meg akartuk már megint otthon Andrissal váltani a világot, persze alig a felét sikerült a terveinknek megvalósítani, de azért valamit haladtunk előre. Szombaton délután esküvőre voltunk hivatalosak, kíváncsi voltam nagyon van-e különbség egy fővárosi és egy vidéki házásságkötési ceremónia között, persze szigorúan az anyakönyvi hivatali szertartásra vonatkozóan, mert a többit ugye vidéken is ifjú párja válogatja. Azt hiszem, finoman fogalmazok, ha azt mondom leesett az állam az itt látottak és hallottak alapján, mert nálunk ugye mindig van valami kis rövid monológ az anyakönyvvezető részéről, néhány kedves útravaló mondat az ifjú párhoz, na itt ilyennel nem strapálta magát a '70-es évek stílusát megtestesítő tisztviselő hölgy, rögtön bele a közepébe. Még alig volt időm kettőt pislogni és már mondták az igen és húzták egymás újjára a gyűrűt. Ha a menyasszony keresztanyja nem mondott volna egy szép beszédet a pezsgőivás előtt, hát nem hiszem, hogy negyed óránál tovább tartott volna a szertartás. Azt hiszem, erre is jellemzős az a rohanás és az a személytelenség, ami az egész fővárosra. Persze biztosan itt is vannak kivételek és én csak egy ilyen esküvőt láttam (a másik budapesti szertartás amin voltam az templomi volt és nagyon tetszett a templom is és a lelkész beszéde is), szóval lehet nem kellene ilyen messzemenő következtetéseket levonnom, de örülök, hogy vidéken kötöttük össze az életünket Andrissal. Az ifjú pár persze szép és csinos volt, na meg remélem, hogy boldogok lesznek együtt. A közös fotó után beültünk a közelben lévő Farkas teaházba teázni egyet négyesben, jó volt megint majdnem egyben látni az egész csapatot. A teák is nagyon finomak voltak, de megkóstoltuk a Marlenkát is és a végén megy a forrócsokit is, ami szintén isteni volt, erre már csak azért került sor, mert már éppen indultunk volna haza, de elkezdett szakadni az eső így inkább visszamenekültünk a pincehlyiségbe egy újabb forró italra. A hétvége többi része még homályosan sem rémlik, nem valami sok minden történhetett vagy csak teljesen elvesztettem a fejemet. :)
A hétköznapok teltek a szokásosnak megfelelően, csütörtökön este ismét egyedül voltam, mert Andris már leutazott Harkányba egy országos értekezletre, én meg pénteken mentem utána vonattal. Na az egy örökkévalóságnak tűnt, el sem tudtam képzelni, hogy Pécs ennyire messze van... természetesen fél órás késéssel indult a vonat, amit nem is nagyon hozott be időközben, de legalább volt időm hímezgetni. Andris felszedett az állomáson, vettünk néhány dolgot még útközben aztán birtokba vettük a szálloda medencéjét, jól esett a lazítás a hosszú út után. Aznap este még büfévacsorát kaptunk, de már akkor is annyira kevesen voltunk, hogy szinte szárdt ki az étel a tárolókban, így szombaton és vasárnap már étlapról választhattunk, ami nekem még jobban is tetszett, mert ugyan nem kóstolgattunk annyi félét, de mindent frissen készítettek és nagyon finom volt. Szinte mindig egyedül voltunk a medencében, a szaunákról már nem is beszélve, alig lézengett vendég az egész épületben főleg vasárnap. Az időjárást kicsit alulbecsültük, így folyton melegünk volt (készültünk ugyanis az erőteljes lehűlésre, ami csak hétfőn érkezett meg) a kirándulások alatt. Na nem kell azért komoly túrákra gondolni, a Mecsekbe a felázott talaj miatt ugyanis nem mertünk felmenni, csak egy-két kilátót néztünk meg, Pécsett sétáltunk egy nagyot és a siklósi várat szerettük volna megnézni, ami csak kívülről sikerült ugyanis felújítási munkálatok folynak, illetve Máriagyűdön jártunk még a templomot megnézni és belecsöppentünk a nagy horvát búcsú kellős közepébe. Pécs, mint város engem nem igazán fogott meg, de a környék itt is nagyon szép. Íme a bizonyíték:
Nagyon jól éreztük megunkat, bár én valahogy teljesen kimerültem mire hazajöttünk annak ellenére, hogy nagyon vágytam már a feltöltődésre. Egész héten szabadságon voltunk, így gondoltam semmivel sem vagyok elkésva, majd otthon jön a várva várt utánpótlás, na ezzel is hatalmasat tévedtem, szerda estére ugyanis egyfolytában az orromat fújtam és a torkom is megfájdult, csütörtök estére meg már be is lázosodtam, ami nálam elég nagy szó, mert nagyon-nagyon ritkán szokott előfordulni. A hétvégén sem tudtam teljesen kipihenni magam, ezért a hétfőt még megkértem szabadságnak, nem lett volna erőm végigülni a napot, arról nem is beszélve, hogy a légzésem még mindig nem volt tökéletes. Ugyanis hiába kértem Andrist, hogy halasszuk el a vasárnapra tervezett bográcsozást, ő mindenképpen ragaszkodott hozzá és megígérte, hogy segíteni fog. Azt inkább nem részletezném, hogy mennyi segítséget kaptam, de délben már hulla fáradtan estem a kanapéra... mintha figyelembe sem vette volna, hogy még nem bírok annyit, mint amikor teljesen jól vagyok. Valahol az volt az érzésem, hogy hallja és érti, hogy kevesebbet bírok, de fogalma sincs róla, hogy mennyi mindent csinálok a háztartásban anélkül, hogy az neki feltűnne és mintha nem is tudná figyelembe venni a fáradtsági fokomat. Szóval elvileg éri és hallja, csak éppen nem ennek megfelelően cselekszik, mert nem tudja/akarja elképzelni. Ezt leszámítva a bográcsozás jól sikerült, bár nem mindenki tudott eljönni, mert a sógoromék összeszedtek valami hasmenős nyavaját és a sógornőm még vasárnap is igencsak gyengélkedett, így ő otthon maradt pihenni. Peti és Andris átrágták magukat az R/C autó építés összes kritikus pontján, meg gondolom minden egyeben is, azt hiszem, sikerült egy hobbit találni Andrisnak és remélem, hogy ha elkészül az autó, akkor is megmarad a jelenlegi lelkesedése.
Hála a hét eleji pihenésnek és a második félidős kényszerpihenésnek a vasalnivaló még mindig hegyekben tornyosul, ráadásul magasodik. Rettenetesen frusztrál a dolog, de a világon nincs annyi idő, hogy utoljérem magam... talán egy hónap szabadság segítene. Addig még eljutottunk, hogy felkerült a varrószobában a függönykarnis és megvarrtam a függönyt (a sötétítő még azért hátra van), de ki kellene vasalni, mert embertelen módon összegyűrődött és már így is simább, mint a mosás előtt. Talán ezen a hétvégén fel is kerül a helyére a másikkal együtt.
Ezen a hétvégén meglátogattuk anyukámat, meg sikerült eljutnom fodrászhoz is, aminek már nagyon ideje volt ugyanis alig láttam ki a szemem elé csúszkáló hajszálak mögül. Sőt, még az unokatesómék otthon voltak, így újra találkozhattunk az ikrekkel. Kis cukorfalat mind a kettő, egy hónap múlva már egy évesek lesznek, hihetetlenül gyorsan repül az idő! Csúsznak, másznak, vigyorognak, minden érdekli őket. Mivel egy kicsit nagy volt a tömeg érkeztünkkor (mások is jöttek meglátogatni őket, mert születésük óta még nem jártak a nagyiknál) igyekszem majd máskor is meglátogatni őket, na meg akkor Kingával is nyugottabban tudok beszélgetni egy kicsit.
Még mindig látszanak mindenhol az árvíz nyomai, anyánál is folyton gyöngyözik a víz a padlón a pincében és a garázsban is elég áporodott a levegő, de reméljük most már hamarosan kiszárad minden, ahogy folyamatosan húzódik vissza a talajvíz (ugyanis ott a környéken nem az áradás a probléma, hanem a magas talajvízszint, ami sajnos azt jelenti, hogy nagy esőzések után vizesedenek a pincék). A vízóraaknából még meglehetősen sok vizet szivattyúztunk ki, a mosógépet is ki kellett tisztítani, mert hibát jelzett mosás közben, de a garázsban már nem volt olyan nagy a vész.
A szombatot aztán nagymamáméknál töltöttük, ott is mindig van valami tennivaló, most éppen a vakolás folyik az építkezésen, már egyre jobban ház formája belülről is az építménynek. Vacsorára kerti sütögetést terveztünk, de mikor mondták, hogy annyi szúnyog van este, hogy már látni sem lehet tőlük, inkább a benti vacsoránál maradtunk. Így is sikerült szereznem néhány szépséges piros foltot a bal oldalamra (érdekes módon a jobbot nem bántották) be is dagadtak rendesen, feltételezem az árvízi fertőzésből nekik is és ezáltal nekem is kijutott. Vacsora után aztán utolért a katasztrófa... én alapból olyan fajta vagyok, hogy nem kedvelem a kutyákat, a többségüktől meg félek is, de az udvaron lévő 3 döggel már egészen megbékéltem. Kapnak egy kis simogatást is, sőt szombaton még uzsonnát is osztottam nekik, szóval egy szavuk sem lehet. Mivel már viszonylag kellemes idő volt odakint, kiültük az udvarra és hímeztem egy kicsit, anyáék meg a pergolára próbáltak új ruhát varázsolni, megtartották a főprábát aztán anya tovább szabott-varrt, én meg közben lesepertem a lépcsőt a bejárati ajtó előtt, mert a kutyák folyton telehordják homokkal és dolgom végeztével bemetem egy rövid kitérőre. A hímzésmet persze tudatlan és óvatlan módon azon a széken hagytam, amin előtte ültem. Mire kiléptem az ajtón Andris hozza a kezében a Rómát, hogy a kutya szájából szedte ki, borzalmas látványt nyújtott első pillantásra, többet nem is voltam hajlandó rá pazarolni, azonnal magamba roskadtam. Mivel legalább egy hónapos munkám van benne, az volt az első gondolatom, hogy soha nem lesz nekem ezzel a mintával táskám (na jó, ez csak a második volt, az első az, hogy lelövöm a kutyát - az állatbarátoktól ezúton is elnézést kérek, de nekem ez akkor is sokkal többet ér). Aztán miután Andris valamennyire megvígasztalt, megnéztem közelebbről is, mit művelt az a dög: iszonyatosan koszos volt az egész tele homokkal és a középén egy három centis hasíték. Először ki akartam dobni az egészet a kukába, hogy soha többet ne lássam, de aztán átgondoltam a dolgot, ennyi munkát nem hagyhatok rögtön veszendőbe, már kb. 80%-ban készen voltam vele. Hát szép nem lesz a kész művem, mert csak annyit bontottam vissza a hímzésből, amennyit feltétlenül kellett, így helyenkén elég egyenetlenek az x-ek, de legalább nem fogom annyira sajnálni, ha majd elkészül belóle a táska. És szerencse a szerencsétlenségben, hogy a keze magasságában szakadt ki a ruhájánál egészen a karjáig ahová "pont" passzol egy táska... a fazon már megvan, már csak meg kell valósítani, az applikálás mikéntjéről még nem döntöttem, de azt hiszem, kétoldalas rávasalható közbélés lesz a nyertes. Szóval az én Rómám egyedi lesz, ez már biztos, bár jobban örültem volna, ha olyan marad, mint a többieké, de ehhez nem voltam elég elővigyázatos. Most már csak a kész művet fogom mutatni, pedig tervezem erre a hétre is fázisfotót, de ezt a rágásnyomot nem vagyok hajlandó megörökíteni, így örökké az emlékeimben fog élni, a kutya meg egész életében le lesz sajnálva, örüljön, hogy életben maradt.
Vasárnap viszonylag korán elindultunk hazafelé, mert terveztem némi házimunkát és Viki tett egy kiruccanást Pestre így találkoztunk pár órát a lányokkal. Annyira hamar elszállt, hogy rövidesen meg kell ismételnünk, ha minden igaz, nem is lesz hiány ilyesmiben.
Ma meg ismét diliház volt bent, alig tudtam ezt a néhány sort is összeírni, dehát a vezetőváltás sosem hoz semmi előrehaladást (legalábbis nekem itt ennél a hatóságnál eddig ez volt a tapasztalatom). És hát különben is megkezdtük az aggódást, mert új kormányunk hatalamas átalakításokat tervez, aminek csak isten tudja mi lesz a vége, de létszámleépítés az biztosan. Csak tudnám összeomlik-e teljesen ez az egész vagy valamit hagynak belőle, kell-e munkát keresnem gyorsan vagy esetleg továbbra is igényt tartanak a munkámra. Tudom, hogy nem kellene ezen előre idegeskedni, de mégis csak az ember megélhetéséről van szó és ezt a több hónapos bizonytalanságot ritkán szokták az emberek nyugodtan tölteni. Most minden esetre készülök Madridra, holnap délelőtt elutazom és csak pénteken délután jövök vissza, konferenciát konferenciára halmozok, a városból azt hiszem nem túl sokat fogok látni. Persze nem is luxusutazásra nevezett be a munkáltató, nem is várok ilyesmit, csak az egész napos agysejtrombolás után jól esne a kellemes levezetés, amire ki tudja, mennyi idő marad. Majd valamikor beszámolok róla, hogy miként volt.
