Legnagyobb szerencsére az endokrinológusom nem esett pánikba velem ellentétben. Ugyanis a gyér progeszteron termelésnek köszönhetően, hosszú pecsételést követően sikerült egy 24 napos ciklust generálnom. Ennek persze voltak előnyei, minthogy enyhe lefolyású volt a vérzés, nem kellett a sípályán betétet cserélgetnem, de ez körülbelül ennyiben ki is merül. Mindennek következtében múlt hét csütörtökön már vérvételen kellett volna megjelennem, ehelyett élveztük az osztrák sívidék adta összes lehetőséget, úgy mint síelés, séta a hóesésben és hóesés nélkül, fürdőzés az alpesi levegőn, gőzgombóc, sajtos nokedli, amarettós forrócsokoládé tejszínhabbal.
Szóval a 7. napi hormonsoros vérvétel elmaradt, helyette megyek 21. napon azaz jövő csütörtökön vagy szerdán a doktornő utasítása szerint. Megküldte postán a beutalót, jó sok dolgot bejelölt rajta, úgyhogy gondolom jól meg fognak csapolni, na meg ugye a terheléses vizsgálat miatt többször is szúrni fognak. Ebbe eddig bele sem gondoltam, mert a bal kezemen alig érezhető a vénám, az meg legutóbb sem volt a legkellemesebb, mikor kétszer szúrták rövid időn belül ugyanazt a vénámat. Na de hátha itt ügyesebbek lesznek az asszisztensek, ebben az intézetben még úgysem jártam.
Írnom is kellene a doktornőnek, hogy mi a teendő a csapolás után, mikor menjek vissza az eredménnyel, meg idő közben fogalmazódtak meg kérdések a fejemben.
Az Istenhegyi útról még a mai napig nem kaptam választ, úgyhogy azt hiszem, fel fogom őket hívni. Holnap úgyis otthon leszek, mert várom a vízvezeték szerelőt, aki mint kiderült csak 1 körül fog jönni, de jól fog jönni ez az egy nap szabad, legalább kicsit megpróbálom utolérni magam háztartás szinten. Tartok nagyon a vizsgálat eredményétől, viszont ez egy újabb olyan bizonytalansági tényező, ami most már nem hagy nyugodni, befészkelte magát a kisördög az agyamba, ezért pontot kell tenni a dolog végére.
Egyelőre ennyi ezen a fronton. Azért reménykedek ebben a hónapban is, hátha mégis sikerülne. A harmincharmadikra kiderül vagy majdnem.
A haditerv további része lett, hogy minden olyan dolgot elajándékozok vagy máshol helyezek letétbe, amit azért vettem, hogy egyszer majd jó lesz a gyerekünknek/gyerekeinknek vagy azért hoztam el, mert milyen jó emlék a baba korszakomból. Ilyen pl. az első kispárnám és egy pici pulóver, ezeket visszaviszem anyáéknak, úgyis többet jelent nekik, mint nekem. Na meg ott van néhány pici ruha, amit nem is tudom, kinek vettem ajándékba, de aztán valamiért nem adtam oda és azt gondoltam, nekünk majd jó lesz, meg aranyos gyerek evőeszközök, amik egyre csak porosodnak, valamit azokkal is kitalálok. Fogalmam sincs, hogy ezek mit fognak elindítani, vagy elindítanak-e egyáltalán valamit bennem, de legalább nem emlékeztetnek arra, hogy még mindig nem tudtam őket használatba venni és csak feleslegesen állnak a szekrény alján/mélyén.
0 gondolat:
Megjegyzés küldése