Olyan furcsa ezt elírni, hogy lezárul egy korszak az életemben. Tulajdonképpen semmi különös, de mégis megfogalmazhatatlan és furcsa érzések kavarognak bennem annak ellenére, hogy tudtam, ez egyszer be fog következni. Csak mindig azt hittem, hogy én leszek az, aki előbb el tudja hagyni a süllyedő hajót... nekem persze kényelmesebb lett volna, ha az elképzeléseim szerint történnek a dolgok, de nem így lett.
Már hónapok óta sejtettük, de teljesen bizonyosság csak néhány hete vált, hogy egykori főnököm a jogszabályi háttér változása miatt nem maradhat tovább a hatóságnál. Ő persze készült már erre lassan mondhatom, hogy évek óta és mindig az éppen aktuális körülményektől tette függővé, hogy marad-e még. Most pedig eljött a pillanat, hogy nem marad tovább és akárhogy is vesszük üresség marad a helyén. Sokszor legszívesebben lecseréltem volna, főleg amikor szinte könyörögnöm kellett, hogy elengedjen szabadságra, vagy nagy mértékben ütköztek a nézeteink. Alapvetően azonban nagyon megkedveltem és hiányozni fog... a szakértelme és kapcsolati tőkéje mellett emberileg is. Azt mondják, senki sem pótolhatatlan... nekem erről kezd alapvetően megváltozni a véleményem, bár nem is tudom, hogy egyet értettem-e ezzel valaha, de a jövőben biztosan nem fogok. Mert jöhet bárki a helyett az adott személy helyett, aki ellátja ugyanazokat a feladatokat, teendőket, de belőle csak az az egy van és az már nem ugyanaz, sosem azt az űrt fogja betölteni, hanem egy másik zugot váj magának benned (ha érdemesnek tartod rá) és ha egyszer elhagyja azt, az ugyanolyan üresen fog ott tátongani.
Nem fokozom tovább az önsajnálatot, mert azt hiszem, ez alapvetően erről szól, ő ugyanis teljesen jól érzi magát szabadúszóként, megszabadult egy olyan béklyótól, amihez önmaga ragaszkodott sokáig talán már kicsit túlhaladottan is.
Ma délután búcsúzunk el tőle, de bízunk benne, hogy látjuk még a későbbiekben is. Én egészen biztosan szívesen. :)
0 gondolat:
Megjegyzés küldése