Kicsit visszanéztem a bejegyzéseimet és láttam, hogy mostanában nem igazán írtam magamról semmit, pedig időnként lenne miről, csak akkor éppen még nem vagyok rá készen, hogy leírjam, aztán meg a feledés homályába merül... talán nem is annyira fontos akkor, hogy megörökítsem? Csuda tudja. Aki nehezen viseli a blablát, az nyugodtan átugorhatja ezt a bejegyzést, előbb-utóbb lesz másik, mert ma mindenképpen szeretném elhozni a tündérkémet a keretezőtől (tegnap ugyanis kudarcba fulladt a kísérletem, mert megváltoztatták a nyitvatartási időt és már 5-kor bezárnak). Már itten vagyok reggel hét óra óta, úgyhogy az ebédszünet kiváló lehetőséget fog erre biztosítani, így döntöttem.
És akkor, amiről nem írtam mostanában... a napok és a hétvégék csak úgy mennek, szinte észrevétlenül! Már csak 3 hét és karácsony, négy hét múlva pedig megkezdődik egy új év. Először a kellemes dolgokról:
Többszöri próbálkozás után végre sikerült összehozni egy teázást a túráscsapat felével, vagyis Dani csatlakozott hozzánk egy szombat délutáni teázásra a Hanami teaházban. Nekem még mindig nagyon tetszik és a srácok értenek a teákhoz, ami nem egy utolsó dolog! Bár nekem hiányzik az a szertartás, amit a Tea útja teaházban gyakorolhattunk, de azt sajnos bezárták... így marad otthonra a szertartás, azért hozzáteszem, ez sem utolsó, főleg így télvíz idején mécsesekkel tarkítva. :))) A következő több résztvevős találkozó nagyon kíváncsi vagyok, mikor fog összejönni, mert Dóra folyamatosan olyan elfoglalt, hogy nem tud a társaságunkra áldozni két órát, pedig állítólag szeretne velünk találkozni... el sem tudom képzelni, mi lenne, ha nem akarna. Valószínűleg nem kapnánk mentegetőző leveleket.
Véget ért a foltvarró tanfolyam középhaladó szakasza, és úgy érzem, egészen jó társaság kezd belőlünk összekovácsolódni. Meg is beszéltük, hogy januárban jöhet a folytatás, így 16-án kezdjük a haladó részt, kíváncsi vagyok azokra a technikákra is nagyon. Sőt, Piroska megígérte, hogy csinálunk egy közös anyagfestős napot is, azt is várjuk már mindannyian. Az ólomüveg technika azóta sem nyűgözött le, nem is tudom, hová tettem a félkész művemet, de majd megörökítem kidobás előtt mindenképpen... ellenpéldának. Azt hiszem, meg kell majd próbálnom picit másképp, hogy tényleg valami szépet lehessen kihozni belőle. Várom már, hogy letudjam a karácsonyi meglepetéseimet és befejezhessem a tanfolyamon félbehagyott dolgokat, mert a japán hajtogatós technikával készült tűpárna is tetszik ám, és már csak két oldalát kellene bevarrni plusz kitömni.
Hirtelen ötlettől vezérelve múlt szombaton moziban voltam Dórával és Dorával, mit mást is nézhettünk volna meg, mint az Új Holdat. :) Összességében nagyon tetszett a film, bár voltak hiányosságaim, főleg ami a szereplők felismerését illeti... az iskolatársakkal voltam a legnagyobb bajban. Na de így jár az, aki először a második részt nézi meg. :))))) Rosalie-ból hiányoltam azt a mindenek feletti szépséget, szegény Alice-t borzalmasan öltöztették, Edward meg olyan rideg volt nekem, ja és túlságosan közelről vették fel szerintem az egész filmet (a 16. sorban ültünk, de még 10 sorral simán hátrébb ültem volna). Ettől függetlenül szerintem remekül átadták a könyvben leírtakat, azt hiszem, ez egy olyan film, ami után még szívesen elolvasnám a könyvet is, ha nem tettem volna. :) És persze jó volt egy kicsit kimozdulni és találkozni a lányokkal, bár nem sok időnk volt sem a film előtt, sem a film után együtt - leszámítva, hogy Dora értem jött és haza is vitt...
Múlt vasárnap Petiék is átjöttek, társasoztunk egyet, na meg Peti hozta a modell autóját, amit maga szerelt össze és össze-vissza randalírozott vele Andris a lakásban, amit én elég nehezen viseltem idegileg, mert nem bírta használni a távirányítót és miden félét felborigatott a lakásban. Ki is zavartuk őket az udvarra, addig mi meg beszélgettünk Zsófival. Mivel nem csak őket vártuk, hanem délelőtt rövid időre anyáékat is, ezért reggel gyorsan kipróbáltam egy sütit az új kenyérsütővel. Banános-diós süteményről van szó, és akkori állapotára a ronda de finom volt a legjellemzőbb. Talán egy kis csokiöntet még jól jött volna hozzá... ja és a tojást kifelejtettem, erre csak hétfőn reggel jöttem rá, mert a hozzávalóknál szerepelt, de később a leírásban nem, én meg meg voltam róla győződve, hogy minden a keverőüstben van. Hamarosan teszek egy újabb próbát tojással, hátha kicsit ígéretesebb lesz a tésztája.
És akkor a nem olyan kellemes témák, de hát az élet ugye nem mindig habos torta.
Említettem már korábban, hogy a nőgyógyászati kontroll vizsgálat során a doki cisztát talált a bal petefészkemnél, amit még a fogászati tortúra lezárása után is ott talált. Na a hideg zuhany ekkor következett, ugyanis kijelentette, hogy ezt bizony meg kell műteni, ha nem múlt el. Az indokát nem tudtam meg, és folyton csak a laparoszkópiát emlegette, mint lehetséges megoldást, a gyógyszeres kezelés vagy a leszívás szóba sem jött (mert nem lehet azt csak úgy elmaszatolni). Én persze se köpni se nyelni nem tudtam, annyira letaglózott ez az egész, hogy amit egy hónappal korábban még nyugodtan lehetett ellenőrizgetni, azt most hirtelen mégis csak műteni kell. Ráadásul nem is ő hajtaná végre a műtétet, hanem valaki más... a nevet és telefonszámot azért megvártam, aztán eljöttem. Arra még nem szántam rá magam, hogy másik orvoshoz is elmenjek, de egy 3-3,5 centis ciszta nem hiszem, hogy olyan nagy problémát okozna, és újból megerősítést kaptam rá, hogy miért is kellene nekem megbízni az orvosokban, mikor küldenek egyből a kés alá. Az hogy rájöjjenek, mitől alakult ki, vagy elküldjön egy pontosabb uh vizsgálatra, hogy megnézzék tényleg indokolt-e a műtéti beavatkozás vagy sem, vagy más módszert válasszon, mert mondjuk nekem testreszabottan más is beválna esetleg, az meg sem fordult a fejében. Egy biztos, hozzá vissza nem megyek többet, most már az elején szimpatikus doki pénznyelő bányává alakult át a szememben. És egyébként is az az érzésem, hogy a baba ezt is meg fogja oldani, mire jön, addigra a ciszta is felszívódik. Ha mégis tévedtem, akkor ez van, de volt már nem egy olyan nő, aki cisztával hordott ki terhességet és egészséges gyereknek adott életet. Mellesleg jó kis lökést kapott a lelkem, amiből elég nehezen, de visszakászálódtam, pedig már annyira fel voltam készülve a kis jövevény fogadására, most kezdem újra visszanyerni az önbizalmamat és egyéb pozitív érzéseket, amiben azért Andrisnak jókora szerepe van.
A másik "kellemes" történet édesanyámhoz kapcsolódik, amiről írtam már jó néhány dolgot korábban is. Azt hittem, sikerült végre megérteni, hogy felnőttem, saját családom van és az én szabadidőmet szeretném én beosztani, de erre tegnap megint tehetségesen rácáfolt. Egyedül volt otthon, így mikor beszéltünk nyugodtan csinálhatta a cirkuszt, mert nem látta/hallotta senki. Az ártatlanul nekem szegezett kérdés az volt, miért jövünk haza már szombat este? Én gyanútlanul elmeséltem, hogy otthon is van dolgunk, sajnos nem tudunk tovább maradni a hétvégén, szeretnénk a vasárnapot kettesben otthon tölteni, amellett, hogy a házimunka egésze is erre a napra összpontosul. Mire duzzogva hozzáteszi, hogy persze, mert akkorra hagyom. Na ezt már nem bírtam megállni szó nélkül és elmagyaráztam neki, hogy kissé eltér az életritmusunk és ha a közigazgatásban dolgozik az ember, vagy egyéb hasonló munkahelyen, akkor kötött a munkaideje, nem úgy osztja be, ahogy egy vállalkozó, vagy éppen ideiglenesen munkanélküli. Elmagyaráztam azt is, hogy nem azért megyünk haza, mert kötelességnek érezzük, hanem mert találkozni szeretnénk velük és beszélgetni egy értelmeset, mert a fél óra, amit legutóbb is nálunk töltöttek, az ilyesmire alkalmatlan. Na erre megkaptam, hogy különben is negyedévente egyszer megyek hozzájuk, és hogy meg vagyok változva, de biztosan csak ő látja így. És hogy miben vagyok megváltozva? Na arra nem tudott válaszolni, sőt arra sem kaptam választ, hogy mi baja a viselkedésemmel, ha esetleg ezt bővebben ki tudná fejteni nagyon hálás lennék. Mire csak annyival lettem okosabb, hogy nem kell nekem mindent érteni. De azért várnak szeretettel (nahát ez egy olyan fordulat volt, amit hiszek, ha látok pontosabban érzek, mert a látszat fenntartásában rendkívül ügyes édesanyám). Miután felsorakoztattam a gondolataimat és elmondtam, hogy csupán szeretet vezérelt minket abban az elhatározásunkban, hogy meglátogassuk őket, nem tudott mit mondani. Hosszú hallgatás következett, aztán még annyit megtudtam, hogy az öcsémék is ma indulnak útnak, és hirtelen megszakadt a kapcsolat. Volt egy kósza próbálkozása az újrahívásra, de sajnos nem éreztem úgy, hogy nekem bármi mondanivalóm lenne még ezeken kívül, és kedvem sem volt vele tovább "beszélgetni", ezért nem vettem fel. Ha nem szeretném látni a nagyszüleimet, neki sem vágnánk az útnak, mert ha ennyi időre nem lát szívesen, akkor minek strapáljuk magunkat, idő, pénz és benzin. Ma délután szeretném lezárni ezt a történetet, játsszunk már végre nyílt kártyákkal és ne öldököljük egymást. Amíg nem kapok értelmes választ arra, hogy mi a csuda baja van velem és másfél napra nem kíváncsi rám, csak két és félre, addig egyáltalán nem megyek, ha kell karácsonykor sem és ne hívjon addig telefonon, amíg egy kicsit is nem érdekli az amit mondok, amíg egy kicsit is nem tud dolgoknak velem együtt örülni, és amíg nem tudok olyan dolgot tenni, amivel ő szimpatizálna, mert mondjuk örülne annak, hogy engem boldoggá tesz, amit csinálok, akkor felejtsük el egymást. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Sajnálom, de saját akarattal rendelkező felnőtt nő lettem, aki a saját elvárásainak akar megfelelni, aki a SAJÁT életét éli, saját döntései vannak és ezekért vállalja a felelősséget.
És akkor, amiről nem írtam mostanában... a napok és a hétvégék csak úgy mennek, szinte észrevétlenül! Már csak 3 hét és karácsony, négy hét múlva pedig megkezdődik egy új év. Először a kellemes dolgokról:
Többszöri próbálkozás után végre sikerült összehozni egy teázást a túráscsapat felével, vagyis Dani csatlakozott hozzánk egy szombat délutáni teázásra a Hanami teaházban. Nekem még mindig nagyon tetszik és a srácok értenek a teákhoz, ami nem egy utolsó dolog! Bár nekem hiányzik az a szertartás, amit a Tea útja teaházban gyakorolhattunk, de azt sajnos bezárták... így marad otthonra a szertartás, azért hozzáteszem, ez sem utolsó, főleg így télvíz idején mécsesekkel tarkítva. :))) A következő több résztvevős találkozó nagyon kíváncsi vagyok, mikor fog összejönni, mert Dóra folyamatosan olyan elfoglalt, hogy nem tud a társaságunkra áldozni két órát, pedig állítólag szeretne velünk találkozni... el sem tudom képzelni, mi lenne, ha nem akarna. Valószínűleg nem kapnánk mentegetőző leveleket.
Véget ért a foltvarró tanfolyam középhaladó szakasza, és úgy érzem, egészen jó társaság kezd belőlünk összekovácsolódni. Meg is beszéltük, hogy januárban jöhet a folytatás, így 16-án kezdjük a haladó részt, kíváncsi vagyok azokra a technikákra is nagyon. Sőt, Piroska megígérte, hogy csinálunk egy közös anyagfestős napot is, azt is várjuk már mindannyian. Az ólomüveg technika azóta sem nyűgözött le, nem is tudom, hová tettem a félkész művemet, de majd megörökítem kidobás előtt mindenképpen... ellenpéldának. Azt hiszem, meg kell majd próbálnom picit másképp, hogy tényleg valami szépet lehessen kihozni belőle. Várom már, hogy letudjam a karácsonyi meglepetéseimet és befejezhessem a tanfolyamon félbehagyott dolgokat, mert a japán hajtogatós technikával készült tűpárna is tetszik ám, és már csak két oldalát kellene bevarrni plusz kitömni.
Hirtelen ötlettől vezérelve múlt szombaton moziban voltam Dórával és Dorával, mit mást is nézhettünk volna meg, mint az Új Holdat. :) Összességében nagyon tetszett a film, bár voltak hiányosságaim, főleg ami a szereplők felismerését illeti... az iskolatársakkal voltam a legnagyobb bajban. Na de így jár az, aki először a második részt nézi meg. :))))) Rosalie-ból hiányoltam azt a mindenek feletti szépséget, szegény Alice-t borzalmasan öltöztették, Edward meg olyan rideg volt nekem, ja és túlságosan közelről vették fel szerintem az egész filmet (a 16. sorban ültünk, de még 10 sorral simán hátrébb ültem volna). Ettől függetlenül szerintem remekül átadták a könyvben leírtakat, azt hiszem, ez egy olyan film, ami után még szívesen elolvasnám a könyvet is, ha nem tettem volna. :) És persze jó volt egy kicsit kimozdulni és találkozni a lányokkal, bár nem sok időnk volt sem a film előtt, sem a film után együtt - leszámítva, hogy Dora értem jött és haza is vitt...
Múlt vasárnap Petiék is átjöttek, társasoztunk egyet, na meg Peti hozta a modell autóját, amit maga szerelt össze és össze-vissza randalírozott vele Andris a lakásban, amit én elég nehezen viseltem idegileg, mert nem bírta használni a távirányítót és miden félét felborigatott a lakásban. Ki is zavartuk őket az udvarra, addig mi meg beszélgettünk Zsófival. Mivel nem csak őket vártuk, hanem délelőtt rövid időre anyáékat is, ezért reggel gyorsan kipróbáltam egy sütit az új kenyérsütővel. Banános-diós süteményről van szó, és akkori állapotára a ronda de finom volt a legjellemzőbb. Talán egy kis csokiöntet még jól jött volna hozzá... ja és a tojást kifelejtettem, erre csak hétfőn reggel jöttem rá, mert a hozzávalóknál szerepelt, de később a leírásban nem, én meg meg voltam róla győződve, hogy minden a keverőüstben van. Hamarosan teszek egy újabb próbát tojással, hátha kicsit ígéretesebb lesz a tésztája.
És akkor a nem olyan kellemes témák, de hát az élet ugye nem mindig habos torta.
Említettem már korábban, hogy a nőgyógyászati kontroll vizsgálat során a doki cisztát talált a bal petefészkemnél, amit még a fogászati tortúra lezárása után is ott talált. Na a hideg zuhany ekkor következett, ugyanis kijelentette, hogy ezt bizony meg kell műteni, ha nem múlt el. Az indokát nem tudtam meg, és folyton csak a laparoszkópiát emlegette, mint lehetséges megoldást, a gyógyszeres kezelés vagy a leszívás szóba sem jött (mert nem lehet azt csak úgy elmaszatolni). Én persze se köpni se nyelni nem tudtam, annyira letaglózott ez az egész, hogy amit egy hónappal korábban még nyugodtan lehetett ellenőrizgetni, azt most hirtelen mégis csak műteni kell. Ráadásul nem is ő hajtaná végre a műtétet, hanem valaki más... a nevet és telefonszámot azért megvártam, aztán eljöttem. Arra még nem szántam rá magam, hogy másik orvoshoz is elmenjek, de egy 3-3,5 centis ciszta nem hiszem, hogy olyan nagy problémát okozna, és újból megerősítést kaptam rá, hogy miért is kellene nekem megbízni az orvosokban, mikor küldenek egyből a kés alá. Az hogy rájöjjenek, mitől alakult ki, vagy elküldjön egy pontosabb uh vizsgálatra, hogy megnézzék tényleg indokolt-e a műtéti beavatkozás vagy sem, vagy más módszert válasszon, mert mondjuk nekem testreszabottan más is beválna esetleg, az meg sem fordult a fejében. Egy biztos, hozzá vissza nem megyek többet, most már az elején szimpatikus doki pénznyelő bányává alakult át a szememben. És egyébként is az az érzésem, hogy a baba ezt is meg fogja oldani, mire jön, addigra a ciszta is felszívódik. Ha mégis tévedtem, akkor ez van, de volt már nem egy olyan nő, aki cisztával hordott ki terhességet és egészséges gyereknek adott életet. Mellesleg jó kis lökést kapott a lelkem, amiből elég nehezen, de visszakászálódtam, pedig már annyira fel voltam készülve a kis jövevény fogadására, most kezdem újra visszanyerni az önbizalmamat és egyéb pozitív érzéseket, amiben azért Andrisnak jókora szerepe van.
A másik "kellemes" történet édesanyámhoz kapcsolódik, amiről írtam már jó néhány dolgot korábban is. Azt hittem, sikerült végre megérteni, hogy felnőttem, saját családom van és az én szabadidőmet szeretném én beosztani, de erre tegnap megint tehetségesen rácáfolt. Egyedül volt otthon, így mikor beszéltünk nyugodtan csinálhatta a cirkuszt, mert nem látta/hallotta senki. Az ártatlanul nekem szegezett kérdés az volt, miért jövünk haza már szombat este? Én gyanútlanul elmeséltem, hogy otthon is van dolgunk, sajnos nem tudunk tovább maradni a hétvégén, szeretnénk a vasárnapot kettesben otthon tölteni, amellett, hogy a házimunka egésze is erre a napra összpontosul. Mire duzzogva hozzáteszi, hogy persze, mert akkorra hagyom. Na ezt már nem bírtam megállni szó nélkül és elmagyaráztam neki, hogy kissé eltér az életritmusunk és ha a közigazgatásban dolgozik az ember, vagy egyéb hasonló munkahelyen, akkor kötött a munkaideje, nem úgy osztja be, ahogy egy vállalkozó, vagy éppen ideiglenesen munkanélküli. Elmagyaráztam azt is, hogy nem azért megyünk haza, mert kötelességnek érezzük, hanem mert találkozni szeretnénk velük és beszélgetni egy értelmeset, mert a fél óra, amit legutóbb is nálunk töltöttek, az ilyesmire alkalmatlan. Na erre megkaptam, hogy különben is negyedévente egyszer megyek hozzájuk, és hogy meg vagyok változva, de biztosan csak ő látja így. És hogy miben vagyok megváltozva? Na arra nem tudott válaszolni, sőt arra sem kaptam választ, hogy mi baja a viselkedésemmel, ha esetleg ezt bővebben ki tudná fejteni nagyon hálás lennék. Mire csak annyival lettem okosabb, hogy nem kell nekem mindent érteni. De azért várnak szeretettel (nahát ez egy olyan fordulat volt, amit hiszek, ha látok pontosabban érzek, mert a látszat fenntartásában rendkívül ügyes édesanyám). Miután felsorakoztattam a gondolataimat és elmondtam, hogy csupán szeretet vezérelt minket abban az elhatározásunkban, hogy meglátogassuk őket, nem tudott mit mondani. Hosszú hallgatás következett, aztán még annyit megtudtam, hogy az öcsémék is ma indulnak útnak, és hirtelen megszakadt a kapcsolat. Volt egy kósza próbálkozása az újrahívásra, de sajnos nem éreztem úgy, hogy nekem bármi mondanivalóm lenne még ezeken kívül, és kedvem sem volt vele tovább "beszélgetni", ezért nem vettem fel. Ha nem szeretném látni a nagyszüleimet, neki sem vágnánk az útnak, mert ha ennyi időre nem lát szívesen, akkor minek strapáljuk magunkat, idő, pénz és benzin. Ma délután szeretném lezárni ezt a történetet, játsszunk már végre nyílt kártyákkal és ne öldököljük egymást. Amíg nem kapok értelmes választ arra, hogy mi a csuda baja van velem és másfél napra nem kíváncsi rám, csak két és félre, addig egyáltalán nem megyek, ha kell karácsonykor sem és ne hívjon addig telefonon, amíg egy kicsit is nem érdekli az amit mondok, amíg egy kicsit is nem tud dolgoknak velem együtt örülni, és amíg nem tudok olyan dolgot tenni, amivel ő szimpatizálna, mert mondjuk örülne annak, hogy engem boldoggá tesz, amit csinálok, akkor felejtsük el egymást. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Sajnálom, de saját akarattal rendelkező felnőtt nő lettem, aki a saját elvárásainak akar megfelelni, aki a SAJÁT életét éli, saját döntései vannak és ezekért vállalja a felelősséget.
2 gondolat:
az ólomüveg technika nekem sem a kedvencem, a tanulódarabom sem fejeztem be:S
ciszta:én a helyedben keresnék egy másik dokit, de az is tuti, hogy nem indulnék neki egy terhességnek cisztával, mert felesleges kockázati tényező, mikor vagy így vagy úgy de megoldható lehetne, hogy ne legyen ott
anyukád: nehéz dolog, én is csatároztam anyummal és mai napig lelkiismeret furdalásom van, mert meghalt és nem tudtuk megbeszélni:((( pedig nagyon szerettem őt
azt hiszem anyaként nehéz elfogadni, hogy a kicsi lányod már nem követi az utasításaidat, már nem azt teszi amit elvárnak tőle, de nem hinném, hogy az lenne a megoldás, ha megszakítanád vele a kapcsolatot, hiszen mit mondassz majd a gyerekednek, ha a nagymamájáról kérdez???
drukkolok, hogy sikerüljön megbeszélnetek, hogy mi az igazi ok, amiért anyud meg van sértődve.
Egy biztos, másik orvost keresni fogok, mert hozzá nem megyek vissza, egyáltalán nem tetszett a hozzáállása. A többi meg úgyis megoldódik. :)
Anyukám iszonyatosan nehéz eset, és most csak próbálgatja a határait szerintem, hogy meddig mehet még el a hisztivel, az érzelmi zsarolással és egyéb hasonló eszközökkel. Megjegyzem, időközben ő ugyanezt a csatát vívja a nagymamámmal, csak ő még mindig nem tud nemet mondani és a saját elképzeléseit teljesen végigvinni. És ha az kell hozzá, hogy megtanuljon elfogadni úgy, ahogy vagyok, és annak aki valójában vagyok az kell, hogy ne találkozzunk és ne beszéljünk, akkor sajnos nincs más választásom, bármennyire szeretem is. És hogy mit mondanék a képzeletbeli gyerekemnek egy olyan helyzetről, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik? Hát az igazat, mi mást mondhatnék????
Megjegyzés küldése