2011. április 6., szerda

Miért?

Muszáj ezt magamból kiírnom, de még így sem vagyok benne biztos, hogy tényleg segíteni fog, mert a megoldást nem látom... Mostanra ugyanis teljesen kifogytam az ötletekből, hogyan tudnám elterelni a gondolataimat és a figyelmemet a várandóssági iránti olthatatlan vágyamról, mondhatni szinte görcsös ragaszkodásomról. Tudom, legyek türelmes, mert majd jön, ha itt az ideje csakhogy én már évek azt várom, hogy eljöjjön az ideje és nagyon-nagyon fogytán van a türelmem. Vártam, hogy Andris felnőjön a feladathoz, aztán vártam, hogy nőgyógyászatilag nálam minden helyre álljon (és még mindig várom, de már nagyon jó lenne, ha eljönne), vártam, hogy anyával rendeződjön a kapcsolatunk, hogy képes legyek a saját nőiességemet megélni, meg még ki tudja, mi mindenre és ez mostanra már jócskán években mérhető.
Tegnap estre rájöttem, hogy a hímzés, kötés, varrás, horgolás és egyéb állatfajták mind-mind csak pótcselekvések, hogy lefoglaljam magam, hogy kitöltsem az üres várakozást… most viszont már nagyon-nagyon az lenne a dolgom, hogy anya legyek és erről most már képtelen vagyok elterelni a figyelmemet, gondolataimat, érzéseimet.

Még mindig képtelen vagyok nem elkeseredni azon (amellett persze, hogy örülök az ő boldogságuknak), hogy egyre többen és többen válnak kismamává az ismeretségi körömben, arról meg nem is szólva, hogy az unoka/dédunoka mellett folyton arról beszélnek, hogy mikor jön már nálunk is. De talán a legeslegnagyobb teher az orvosi utasítás, ezt nem lehet csak úgy parancsra csinálni még akkor sem, ha ténylegúgyistenigazából szeretné az ember. Ez nem gombnyomásra működik… persze vannak akiknél igen, mert csak gondolnak egyet és már jön is baba vagy még csak nem is gondolják és jön (lásd csak aznap, mikor engem vettek fel az osztályra volt legalább 10 abortuszos és ez csak egy hétfő volt). Nem értem én ezt egyáltalán és nem tudok a tényektől elvonatkoztatni.

Szeretném már végre az ultrahangon a pocaklakó szívverését látni, vagy legalább csak egy petezsákot, nem pedig egy cisztáét, ami valahogy mindig odafészkeli magát valahová. Hogy én teremtem meg magamnak? Még az is lehet… bár a műtét óta közelében sem járok ezeknek a gondolatoknak, sőt! Úgy érzem tehetetlen vagyok és ez kiveszi minden erőmet és az ebbe vetett hitemet, pedig biztosan nem ez a helyes út és biztosan valami más vinne előre. Eddig előttem ismeretlen és nem tudok rájönni, hogy mi kellene legyen a következő lépés.

11 gondolat:

Dorottya írta...

Vasárnapig kitalálok valami nagyon-nagyon okosat, jó?!
...és akkor majd felváltva mondunk okosakat egymásnak. Jó kis program lesz! (közben felfaljuk az olasz sütikészleteit!) :-( :-)

Barbi írta...

Úgy sajnálom, hogy most ilyen nehéz neked. Nekem is volt cisztám a várandósság elején, de felszívódott. Nekem későn, de gyorsan sikeredett Ábel. Rossz, hogy nem tudok segíteni. :( Van ismerősöm, aki 8 évet várt és összejött. Nehéz ilyenkor tanácsot adni, de az általában igaz, hogy nem szabad rágörcsölni, és akkor jön össze. Gondolok rád, sokat!

dviki írta...

Anita, nem tudom mit mondjak. Én szerencsés voltam mindkét terhességemmel...az elhatározás után sikerült rögtön. Viszont a barátnőmék is orvoshoz jártak állandóan, az orvos is mondta nekik, hogy nehezen fog teherbe esni (a pontos nőgyógyászati okra most nem emlékszem)...aztán 1 év után úgy döntöttek, hogy nem foglalkoznak vele, pihentetik....és szinte rögtön teherbe esett! :-) Aztán az első lányka után, most már 3 éves ikercsajok anyukája is! :-)
Tehát tényleg csak a "sablonszöveget" tudom én is mondani: próbálj meg lazítani, nem görcsösen akarni....kívánom, hogy sikerüljön! Puszi!

Dora írta...

Anita, ez baromi nehéz, és nem hiszed el, hogy így van, de a rágörcsölés elmúlásával fog összejönni.
Én csak tudom. Nekünk nehezen jött össze mindkettő, és mindig akkor amikor már nem is számítottam rá, meg amikor már azt mondtam hogy jó, akkor megyek vissza dolgozni, ez van.
Nem tudok segíteni, hogy hogy felejtsd el a rágörcsölés, de csak az tud segíteni szerintem.

Anita írta...

Lányok, köszönöm mindenkinek a bíztatás! Azzal magam is tisztában vagyok, hogy ha túlságosan akarom, akkor az semmiképpen nem jó csak éppen arra nem jöttem még rá, hogy hogyan tudnék nem foglalkozni vele.

Minden esetre most úgy döntöttem, hogy amennyire lehet, megpróbálom kizárni a gondolataimból aztán majd csak eljutok a teljesen mindegy állapotig is. Hátha bejön, bár biztosan nem lesz egyszerű az elején. És akkor majd lehet, hogy jönni fog, ki tudja... :)

Dóra írta...

Anita! Fel a fejjel mindenekelőtt. Még nagyon benne vagy a korban, nem maradtál még le a dologról.

A saját tapasztalatom alapján annyit tudok mondani, hogy mi mindig kicsi korkülönbséget szerettünk volna a srácaink között. Max. két évet. Sosem tudtam teherbe esni akkor, amikor nagyon akartam. Általában úgy csináltam, hogy kitűztünk egy közös időpontot, hogy mondjuk még fél év és addig nagyon rajta leszünk a dolgon. Ha a fél év eltellik és mégsem lesz belőle baba, akkor más kerül előtérbe. Olyankor jött az, hogy visszamentem dolgozni, Viktor melóhelyet váltott stb. És amikor már másra figyeltünk jött a gyerek szinte varázsütésre. Még az orvosom is mondta, hogy ne tervezzem már agyon a dolgot, mert így nem fog menni.

Szóval nem elkeseredni, hanem máshol építkezni és max. nyitottnak lenni a dologra.
Garantálom, hogy aegy melóváltással megjönne a gyerek is. A próbaidőt már azzal görcsölhetnéd végig, hogy a végén hogy fogod bejelenteni, hogy terhes vagy:-DD

Unknown írta...

Ezt a "Miért"-et én is kérdezgettem magamtól mostanában, sokat, sokszor... Nem a gyermekvállalással kapcsolatban, azt valahol mélyen elnyomom. Szeretném, nagyon, másra sem vágyom. És érzem, hogy ideje lenne, de majd jön, ha jönnie kell - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbálom túlélni a hétköznapokat.
Drukkolok Nektek :)

unikat írta...

Tudom miről beszélsz.
7 évet küzdöttem az első gyerkőcömért, aztán a másodikért már csak egyet. Aztán mikor megnyugodtam, spontán teherbe estem.
NYUGI!
Nagyon nagyon sok embert ismertem meg, s azóta mindnek van már kisbabája.
Én tudom, hogy neked is lesz. Ma már a reménytelen esetekben is csodákra képesek az orvosok. Tudom, tapasztaltam, s látom, a megszületett babákat azóta.

Minden mondatoddal együttérzek, nagyon nagyon megértelek. Szorítok ezerrel, hogy mielőbb bekövetkezzék a szíves vágya.

wot írta...

Köszönöm az őszinteségedet, nem lehetett könnyű ezt így beismerni magadnak, hát még megosztani! Én ugyanígy voltam a lányom születéséig, és most néhány éve megint rámjött. Persze anyukaként könnyebb elviselni, de akkor is sírnom kell, ha babát látok, és "szakítottam" a babázós barátnőimmel, mert nem tudom elviselni a boldogságukat. Talán nem vagyok elég jó ember ahhoz, hogy felhőtlenül tudjak örülni más örömének. Neked legalább apajelölted van, én elképzelni sem tudom, hogy egyáltalán férfiember közelébe merészkedjek. Marad az egykém.

Nóra írta...

Ezt akár én is írhattam volna. :-(

Anita írta...

Dóra, nem hiszem, hogy a munkahelyváltás lenne a megoldás. Akárhogy is vesszük, előbb-utóbb eljut az ember a le van ejtve a téma érzésig csak ez mindenkinek másképp sikerül és nem egyforma ideig tart.

Zsuzsi, a miértekre mindig vannak válaszok, csak szokszor évek múlva jön a megvilágosodás érzése. :( Az elnyomás helyett pedig inkább próbáld elengedni, mert visszaüt... tapasztalatból tudom.

Marcsi, köszönöm neked is! Remélem, hamarosan túljutok a görcsös ragaszkodáson, legalábbis dolgozom rajta.

Jade, a blogot elsősorban magamnak írok és hát elég szomorú lenne, ha még magamat is becsapnám. :-/

Nóra, kívánom, hogy te is a fejlődés útjára lépj és tedd túl magad mihamarabb rajta. Én legalábbis a labirintus végét már látom, csak az odavezető utat nem ismerem. De lesz ez még így sem. :)