2009. szeptember 17., csütörtök

Megtaláltam egy választ

Időnként ellátogatok Osho-hoz, mert számomra értékes üzeneteket hordoznak a gondolatai, ma is sikerült egy rejtett kérdésemre megkapnom a választ. Anyával ismét csendes háborút vívunk és úgy érzem, megtaláltam az okát... nem könnyű dolog felnőni és elszakadni a szülőktől, de sokszor a szülőknek, főleg az anyáknak még nehezebb saját útjukra engedni gyermekieket, még akkor sem, ha kezdetben nem várták az érkezését. Nagyon hosszú ideje így van ezzel az én anyukám is, amiért igazán nem haragudhatok rá, csak nagyon-nagyon rosszul esik, amikor különböző módon próbálja belőlem kizsarolni, hogy igenis akarjak ragaszkodni hozzá. Így még ha mindkettőnknek fáj is, kénytelen vagyok meghúzni a határaimat, mert már jó ideje a saját életemet élem, amibe természetesen ők is beletartoznak, csak már másképpen, mint mielőtt mondjuk férjhez mentem, ez volt ugyanis a fordulópont.

De hogy visszakanyarodjak az eredeti gondolathoz, amiben ma megvilágosodtam, vagyis, hogy mi ennek az egész huza-vonának a forrása: a magány és az egyedüllét közötti különbség. Én egyedüllétre vágyom, míg anya a magányosságtól szenved, a kettő között pedig óriási a különbség. Íme a magyarázat: "Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged."

A problémát ez persze nem oldja meg, csak elég nagy valószínűséggel sejtem, milyen érzelmek kavarognak benne, és segíteni is aligha tudok rajta, mert nem tanulhatok meg helyette másokat elengedni, és bizíni benne, hogy attól mert elengem és nem láncolom magamhoz, még vissza fog jönni hozzám. Bizalom és szeretet, ismét bebizonyosodott számomra, hogy ez a két dolog nem hiányozhat az emberi kapcsolatokból, különösen, ha hozzánk közel álló emberekről van szó. Addig pedig nincs más dolgom, mint hogy ettől függetlenül szeressem és ezt igyekezzek éreztetni is vele, ami most azért meg kell valljam, nem túl egyszerű...

2 gondolat:

Barbi írta...

Azt hiszem dettó így vagyunk az anyukám és én is, mint ti.

Anita írta...

Ez lehet, hogy B-A-Z megye hatása? :-))))

Minden esetre nem könnyű, de legalább látom, hogy én mit fogok (remélhetőleg) másképp csinálni. Sok mindenre megtanított már a viselkedésével, csak sajnos egyre távolabb kerülünk ezáltal egymástól, és ez nem annyira jó. Pedig tudom, hogy ő se szeretne eltávolodni, csak még nem jött rá, mivel tudná elérni.