2009. május 4., hétfő

Kontinuum-elv

Még tavaly kezdtem el olvasni Jane Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című könyvét, de kicsit félre tettem, hogy ülepedjenek azok az érzelmek, melyeket elég alaposan, szinte a tudtom nélkül kavart fel bennem. Sok mindent el kellett engednem azt hiszem, és most jutottam el ismét oda, hogy folytatni kezdtem a könyvet. Nagyon tetszik az a szemlélet, melyet bemutat a gyermeknevelésben a jekána indiánokon keresztül, azonban még korántsem vagyok a könyv végén, ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan lehet ezeket a dolgokat a lehető legjobban átültetni a mi nyugati túlságosan is civilizálódott világunkba. Mert ennek a civilizált világnak köszönhetően nem kapjuk meg azokat az ingereket, amelyekre szükségünk lenne a természetes fejlődéshez, ami már rögtön egészen újszülött korban kezdődik. A tapasztalatgyűjtésre találtam egy érdekes gondolatot a könyvben, amit idézni szeretnék:
"Az emberi viselkedésformák között is bőven akad olyan, amelynek egyetlen értelme és célja a viselkedésre vonatkozó késztetés kielégítése, hiszem semmi más köze nincs az egyén más cselekedeteihez. A legtöbb esetben kontinuum-tapasztalati igények kielégítéséról van szó, amikert kulturális okokból, az értelem parancsára kizártak az eredeti láncolatukból, azon az alapon, hogy az időpazarló, nem hatékony, vagy gonosz cselekedetek. Később alaposabban is szemügyre veszünk párat ezekből a megnyilvánulásokból, de példaként álljon itt újra a sportként, és nem ennivalóért űzött vadászat. Akinek telik rá, a fizikai munkára irányuló, kielégítetlen késztetését golfpályákon, műhelyekben vagy jachtozásban vezeti le; a kevésbé tehetős depriváltak kénytelenek kertészkedéssel, kreatív hobbikkal, modellépítéssel és amatőr főzőcskézéssel beérni. A nőknek, általában azoknak, akiket még a háztartás vezetésétől is megfosztanak, marad a hímzés, a szövés, a virágrendezgetés, a teadélutánok, és mindenféle unalmas önkéntes munka jótékonysági szervezeteknél, munkaerőhiányban szenvedő kórházkban, használtruhaboltokban vagy ingyenkonyhákon."

Nem biztos, hogy legjobb részletet emeltem ki a könyvből és aki csak ennyit olvas el, teljesen másképp gondolja, de szerintem sok alapja van annak, amit Jane leír... szerintem érdemes elmerülni a soraiban.

19 gondolat:

Dora írta...

Hát én ezt elolvastam, de egy kukkot nem értek. Látszik, hogy leépültem agyilag :-DDDDD
Most baj, ha hímzünk, vagy sem? Vagy mi is a lényeg?

Anita írta...

Nem biztos ám, hogy nálad van a hiba, jól belevágtam az egész könyv közepébe...
Nem baj, hogy hímzünk, csak ezzel kompenzálunk. Az ilyen, és ehhez hasonló tevékenységekkel igyekszünk pótolni bizonyos tapasztalatokat. Legalábbis én most ezt szűrtem le eddig a könyvből. Volt egy példa is előtte, hogy az írónő az első tanulmányútjáról egy majmot vitt haza, kibontotta neki a banánt, és úgy adta oda. Miután a majom eleget evett, a maradékot szalvétába csomagolta és megkereste, mintha vadásznak a táplálékra. Kibontotta és miután rájött, hogy már nem éhes, újra visszacsomagolta és közben teljesen úgy viselkedett, minthe akkor és ott találta volna a banánt teljesen véleletlenül. Tehát természetesen viselkedett, pótolta azt az élményt, amire szüksége van. És mi is valami hasonlót csinálhatunk, amikor mondjuk hímzünk...

Dora írta...

Ö, én már csak azt nem értem akkor, hogy mi mit pótlunk? Mert oké, mondjuk értem, hogy a majom a vadászatot vagy élelemkeresést. És mi? Mi is a vadászatot ;)?

Anita írta...

Mondjuk a bogyógyűjtést. :-))) Az indiánok minden esetre biztosan több fizikai munkát végeznek, mint mi, vizet hordanak, tűzet gyűjtanak, őriznek, gondolom az élelmet is maguk termelik... majd olvasok tovább, mert szerintem fogja ezt még kicsit jobban boncolgatni a szerző. Ha végeztem, szívesen kölcsönadom.

Dora írta...

Hát ööö, még mindig nem tiszta. Miért fontos annyira, hogy bogyót szedjünk?! Meg hogy sok fizikai munkát végezzünk?
Na majd mondd el, ha továbbjutsz, mert igy nem igazán értem a könyv lényegét :)

Dóra írta...

Én ezt mindig alkotásra való késztetésként élem meg. Mármint a horgolást, a hímzést, a varrást, a sütisütést. Az eredményéért csinálomés mert élvezetet lelek benne.
Ha fizikai kényszeren lenne a hangsúly, akkor tuti már rég lesikáltam volna az ablakokat, ragyogna a sütőm, vagy esténként kocogni járnék (golfra nekem sem tellik:-DD). Viszont az igaz, hogy hihetetlen, de néha szívesen kapálgatnék egy kertben (lehetőleg a sajátomban), hogy magamnak termeljek zöldséget. De lehet, hogy csak elkívántam Jamie Oliver főzőcskézős műsoraiból!

Dora írta...

Dora, ezen tok jot rohogtem :-D
Hat a fizikai melorol nekem is inkabb egy tuzhelytakaritas jutna eszembe, mint a himzes.

Anita írta...

Egy minden esetre biztos, kevés közös van a dél-amerikai indiánok és a mi életvitelünkben. Teljesen másképp kezelik az embertársaikat, meg egyáltalán minden élethelyzetet.

Itt szerintem gondolhatott arra is az írónő, hogy nálunk nagyon sok mindent gépek végeznek el helyettünk, mert azért egy mosás, ha puszta kézzel végezzük, elég komoly feladat, na meg időigényes. Bár kétségtelen, hogy a fizikai munkáról nekem sem a hímzés jut eszembe. :-)))

Parvati írta...

Igazából, az én értelmezésem szerint, a szerző, aki ezt a könyvet igen régen írta, (1976-ban jelent meg az Egyesült Államokban...míg hozzánk nemrég jutott el!) arra akarja felnyitni a civilizációban élők szemét, hogy mennyi mindentől fosztja meg gyermekét azzal, ahogyan neveli és óvja, félti mindentől, közben olyasmiket tesz amikkel különböző sérüléseket okoz, elszakítva a természetes anya-gyermek közegtől a picinyét (pl: kiságyba teszi!)...és ebből és még hasonló okokból (megszakítva a kontinuum-ot) lesznek nekünk civilizációban felnevelkedett embereknek különböző, úgymond pótcselekvéseink, amelyekkel kompenzáljuk az anyák elmulasztását, a hiányt, de ezek még felnőtt korban is "korrigálhatók".
Már régebben olvastam a könyvet és akinek csak tudtam ajánlottam, főleg azoknak akik még nem szültek babát!
Ha ugyan nem is leszünk mi olyanok mint a Jekánák, a gyermeknevelésben, még is úgy gondolom, hogy a könyv sok jó tanáccsal szolgál, minden leendő anyának, amelyeket beültethet a gyakorlatba, gyermekével való sokkal jobb kapcsolat kialakítása érdekében...és -azt hiszem- saját érdekében is.
Szerintem nagyon hasznos, ha ott van a könyvespolcon!

Dora írta...

Hát ezzel kicsit vitatkoznék :) Hova tegyem ha nem kiságyba? Mármint ez most nem úgy kell érteni, ahogy hangzik :) Vagyis én úgy gondolom, hogy a gyerek a fontos. Mármint hogy úgy kezeljük, mint egy külön személyt, akinek megvannak a saját kivánságai és vágyai. Nekem 2 olyan gyerekem van, akit akkor sem tudtam magam mellett altatni, ha akartam. Visszarakom őket az ágyukba, és akkor tök normálisan, nyugodtan tudnak aludni. Még betegen is!
Az viszont egy teljesen más kérdés, hogy én nem is akartam, hogy velem aludjanak ;) És ha ezzel kárt teszek bennük, akkor is ez van, mert nekem meg igy jobb. Úgyhogy eszem ágában sincs rájuk eröltetni a velem alvást ;)

Egyébként az biztos, hogy kicsit felgyorsult világot élünk, és mennyivel nyugisabb lenne minden, ha csak bogyógyűjtéssel kéne foglalkozni. És amit át lehet hozni tőlük a mi világunkba, azt biztosan érdemes is. Mondjuk én nem olvastam a könyvet, úgyhogy nincs fogalmam az egész mondanivalóról.

Dora írta...

Na félbe kellett hagynom az megjegyzésem, mert B orra esett, meg közben etettem, meg csinálom az ebédet ;)

Szóval én csak arra gondoltam, hogy azt nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a civilizációban élünk. Az nem valószinű, hogy gyökeres fordulatot venne, úgyhogy vagy elfogadod, vagy elköltözöl más helyre ;)
Na de arra akartam kilyukadni, hogy vannak dolgok, amin nem igen lehet változtatni. Csak példaként, hogy teszem azt bölcsibe kell adnod a gyereked, mert vissza kell menned dolgozni. Ez sajna elég sűrűn előfordul a mi életünkben. De ha mást nem oviba tuti kell mennie. Na most akármit is választassz, de készülnöd kell rá, hogy ha esetleg szoptatva altatod a gyereked, vagy magad mellett, akkor előfordulhat, hogy nehezen illeszkedik majd be a gyerek az bölcsibe, vagy nem fog aludni eleget. Nem biztos, de lehet. Én pedig az a fajta vagyok, aki az ilyen lehetőségeket szereti minimálisra csökkenteni ;) Ezért én úgy kezdem ahogy folytatni akarom :)

Na meg asszem én megőrülnék ha gyereknevelésről és bogyógyűjtésről szólna az életem :)

Anita írta...

Persze, teljes mértékig nem vehetünk át mindent, mert nem az őserdőben élünk és nem is olyan közösségben, mint ők. Nem hagyhahatjuk figyelmen kívül, hogy akár akarjuk, akár nem egy civilizált társadalom kellős közepén vagyunk, és totál eltérő rendszerben élünk az indiánokhoz képest. De talán lehetne másképp is alakítani egy kicsit az életünket, hogy természetközelibb legyen az egész, én legalábbis erre vágyom. :-)

Dora írta...

Én is ezt akartam mondani, hogy azt átvenni, ami tetszik, és megvalósiható nálunk is.

Parvati írta...

Kedves Dora,
csak ajánlanám, hogy olvasd el a könyvet és a következő nyilatkozásod majd azután tedd, mert az eddigiekben csak az jön vissza, hogy mennyire önző vagy, saját gyermekeddel szemben : "És ha ezzel kárt teszek bennük, akkor is ez van, mert nekem meg igy jobb." ...ezzel én nem dicsekednék a helyedben.

A könyv teljesen elmagyarázza, mekkora kárt teszünk a gyermekkel, ha folyton elszakítjuk magunktól, és gyönyörűen kicsinosított szobácskájába dugjuk, szerencsétlent aki csak is kizárólag az anyja közellétére vágyik, és semmi nem kell neki abból ami a giccses gyerekszobában van, mert ő azt még nem tudja értékelni sem felfogni....de szerintem kár a szóért addig amíg nem tudod miről is szól a könyv és mit akar átadni a "vak" és "civilizált" társadalomnak.

Jó fejlődést kívánok!
Om Shanti

Dora írta...

Kedves Parvati, azt hiszem totál félreértetted, bár az is lehet, hogy nem. Nem igy van, hogy azért van valami igy mert nekem igy jobb. Hanem valahogy történt, és én örülök neki, mert nekem igy jobb.
Nem szakitom el direkt őket magamtól, azt próbálom tenni, ami nekik jó. De örülök, hogy "jól ismersz".
Azt is irtam, hogy nem olvastam a könyvet, és hogy nem tudom mi van benne, és igen is azt mondtam Anitának is, hogy fogadja meg belőle, ami tetszik neki. Ez a lényeg szerintem.
Viszont ilyen tálalás, és "kedves" szavak után, ami tőled jött, nem hinném, hogy komolyan érdekelne ez a könyv. Én nem adok igy másnak tanácsot, még akkor sem ha nagyon hiszek valamiben, vagy nagyon helyeslek valamit.

Dóra írta...

Nehéz gyereket nevelni. Nehéz, mert sosem tudhatja az ember, hogy mi siklik félre véletlenül, holott esetleg az anya és az apa is nagyon igyekszik. Én mindig sok gyereket szerettem volna, valahogy úgy éreztem, hogy arra születtem, hogy anya legyek. De soha, soha, soha az életben nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz, hogy ennyire komoly felelősség, hogy ennyire egyedül maradok ebben a feladatban és csak a páromra támaszkodhatom.
Igen, irigylem ezektől az emberektől a természetközeliséget, irigylem, hogy bizonyos szempontból oly egyszerű az életük, másban meg olyan nehéz, de ami nálunk nincs és náluk viszont tuti van, az a KÖZÖSSÉG, az az egymásra utaltság, hogy sem gyereknevelésben, sem gondodban, sem örömödben soha nem vagy egyedül.
Mi magunk vagyunk. Tudom, mi civilizált emberek alakítottuk így és ezt az örökséget adjuk át saját gyerekeinknek akarva akaratlanul. Ők már valami egész másban nőnek fel, és talán ha nagyon anyásan nevelnénk, akkor sok helyzetben nem állnák meg a helyüket. Fontosnak tartom az érintést, a szeretetem kimutatását szóban és tettben egyaránt. Fontosnak tartom, hogy lássák, hogy az apjukat mennyire szeretem és hogy ragaszkodom hozzájuk. De ha minden a gyerekről szól, akkor valahol egy idő után elfárad az ember lánya. Én legalábbis elfáradok. Mert nem segít senki, mert nem áll mellettünk senki, mert nincs is a környezetemben más példa. Így én is jónak tartom a kiságyat, ahova lerakhatom a gyereket, jónak tartom az ovit, ahova a kortársai közé járhat a gyerek, mert mindent nem tudok neki megadni. Ha kiviszem őket a játszótérre, akkor nem ugyanaz a társaság van minden nap. Az oviban igen... Lehet, hogy önző dolog, de kell, hogy az embernek legyen egy kis szabad tere. És talán a férjek is másak és máshogy állnak már hozzá az egészhez. Jó dolog együtt aludni a babával, a gyerekkel, ha betegek mindig ott vannak közöttünk, viszont a nászi ágy csak a mi ágyunk.
Lehet, hogy elsikkad a lényeg abban, amit mondani akarok, de úgy gondolom, hogy a gyereknevelésben lévő kényelmek, amik talán az anya önzőségét szolgálják ki, azok azért vannak, mert túl sok teher hárul egy emberre, az anyára. Te vagy a férjed támasza, te vagy a család összetartó ereje, te vagy a melegség, te vagy jó esetben a női példakép, te vagy, aki játszani tanítasz, te vagy, aki enni adsz, te vagy, aki rendben tartod nekik a környezetet, te adod a símogatást, te adod a vígasztalást, te tanítod a hitre őket. Cserébe kapsz mosolyt, szeretetet, ott lehetsz az első fogaktól kezdve ameddig a gyerek igényt tart rád. De csak addig...

Nem hiszek a gyereknevelős könyvekben. Szerintem csináld ösztönösen és halgasd meg más tanácsát. Megfogadni nem kötelező.

Szeretem olvasni más kultúrák könyveit, én egy ausztrál bennszülőtt törzsről olvastam, hogy hogyan szülik meg a gyermekeiket, hogyan tanítják meg őket az élelemszerzéstől a vízkeresésig mindenre, hogy életben maradjanak. Csodaszép volt, megható volt, talán még irigylésre méltó is...

Jó, hogy Anita még minden előtt áll.
Én már utána vagyok sok dolognak. És csak remélem, hogy túl sokat nem hibáztam. Majd ha nagyobbak lesznek a srácok, úgyis elmondják.

Anita írta...

Azt hiszem, ráéreztél a dolog lényegére, a közösségre, hogy ezeknél az indiánoknál mindig ott van a támasz, ha már elengedted akkor is. A lány az anyjánál marad azután is, hogy férjhez ment, ő lesz a férj támasza, neki ott az anyja. Sok tekintetben sajnos kivitelezhetetlen a társadalom jelenlegi helyzetében megvalósítani azokat a dolgokat, amiket ezek az indiánok csinálnak, pedig nagyon irigylésre méltó. Hogy tudják kezdettől fogva milyen a feltétel nélküli szeretet, hogy ennyire megbíznak a másikban, hogy elfogadnak mindent úgy, ahogy van, hogy a jelenben boldogok és nem csak sóvárognak utána. (majd még folytatom)

Anita írta...

És éppen az a kontinuum lényege is, hogy halgassunk az ösztöneinkre, amennyire csak lehetséges (bár még mindig nem értem a végére). Mivel civilizált társadalomban élünk, nem pedig a dzsungel kellős közepén, igenis szükség van az óvodákra, a bölcsödékre és egyéb ilyen intézményekre, meg a kiságyra is és a különszobára, ha éppen úgy alakul.

Én még tényleg a gyereknevelés előtt állok, de tulajdonképpen mi is egyedül vagyunk, mert az egyik szülő kicsit, a másik nagyon messze van, tehát csak egymásra támaszkodhatunk igazán. Amit én szeretnék megvalósítani az az, hogy az én gyerekem érezze kezdettől fogva a feltétel nélküli szeretet (ne kelljen harcolnia érte 28 évig, mint nekem kellett), érezze, hogy úgy fogadjuk el őt, ahogy van, hogy eszébe se jusson kételkedni bizonyos dolgokban, hanem természetesnek vegye azokat. Hogy a bizalom tényleg bizalom legyen, kölcsönös és őszinte. Hogy képes legyen a saját szintjének megfelelően kezdettől fogva megállni a saját lábán, mert ezt várom el tőle, és ez az ösztön benne is van, csak szépen lassan kiírtjuk belőlük.
Nagyon bízom benne, hogy sikerül megvalósítanom, és egyészséges öntudattal rendelkező gyereke(ke)t fogok elengedni a karjaim közül.

Dora írta...

Dóra, tök jól megfogalmaztad a dolgokat!

Anita te is!

Én azért szoktam gyereknevelési könyveket olvasni, mert én bizonytalan vagyok az ösztöneiben ;) Talán pont ezért is, mert magunk vagyunk. Mert nincs valamiféle visszajelzés. Az meg olyan soká jön el, hogy lássam, hogy mi lesz a gyerekeimből. Igy meg jó nehéz :)